A bírói jogalkalmazásban a hitelválság hatásai még mindig nem csillapodnak, a bíróságoknak számos olyan jogvitában kell eljárniuk, amely bankhitellel kapcsolatos. Mivel a banki szerződések általában igen részletesek és igyekeznek minden kérdést szabályozni, az ellenérdekű feleknek gyakran nincs más választása, mint a szerződésben egyébként szereplő rendelkezéseket támadni, azok érvénytelenségét állítani.

Bank és fogyasztó viszonylatában gyakori hivatkozása az ügyfeleknek az, hogy a szerződés valamely rendelkezése tisztességtelen általános szerződési feltételnek minősül. Általános szerződési feltételnek nevezzük azokat a szerződéses kikötéseket, amelyeket az egyik fél 

- több szerződés megkötése céljából

- egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül és

- előre meghatároz és

- amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg.

A fogyasztókkal kötött banki szerződés feltételeinek zömére ezek a megállapítások igazak, hiszen a bank ugyanazt a szerződést kínálja fel fogyasztók tömegének és nincs lehetőség arra, hogy az egyes feltételekkel kapcsolatban egyedileg alkudjon az ügyfél.

Önmagában az általános szerződési feltétel lehet érvényes szerződéses kikötés, de az érvényességnek szigorúbb feltételei vannak, mint olyan szerződéses kikötések esetén, melyek a felek alkufolyamata során, tehát nem általános szerződési feltételként jöttek létre.

A törvény szigorúbb tájékoztatási kötelezettséget is előír a feltételt alkalmazó fel oldaláról, de, ami a témánk szempontjából jelentősebb, kimondja, hogy tisztességtelen az általános szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg. Fogyasztói szerződésben a tisztességtelen általános szerződési feltétel semmis.

A fenti, általánosan megfogalmazott szabályt a bírói gyakorlatnak kell kitöltenie tartalommal. Van ugyan jogszabályi felsorolás olyan feltételekről, amelyek főszabály szerint tisztességtelennek tekinthetőek, de kimerítő felsorolást sehol sem találunk, tehát a bíróságnak esetről esetre kell vizsgálnia a támadott feltételeket.

A BH2018.9.256. számon közzétett eseti döntés véleményem szerint számos ügyben szolgálhat majd iránymutatásul. Ebben az esetben a banki kölcsönszerződést biztosító jelzálogszerződés azt a kikötést tartalmazta, hogy amennyiben a bank jelzálogjoga alapján (a kölcsön nem fizetése miatt) a bank kielégítési joga megnyílik, akkor a bank által kiválasztott, vele szerződéses jogviszonyban álló értékbecslő állapítja meg azt a legalacsonyabb eladási árat, amelyen az ingatlan értékesíthető. 

A Kúria megállapította, hogy ez a szerződéses rendelkezés tisztességtelen, az ügyfélre nézve egyoldalúan hátrányos.

Jelen ügyben nem volt a bíróságnak feladata azt kidolgozni, hogy az ily módon kieső szerződéses rendelkezés helyébe mi lép, vagyis ebben az esetben a bank milyen módon tudja majd a zálogjogát érvényesíteni. Mindenesetre az megállapítható, hogy olyan módot kell találni, ami kevésbé egyoldalú, mindkét fél érveit és érdekét figyelembe veszi. Végső soron ez a jogvita is bíróságon dőlhet majd el a felek megegyezésének hiányában.

A javaslatokat, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

Társasház a törvény szerint akkor jön létre, ha az ingatlanon legalább két önálló lakás, illetve nem lakás céljára szolgáló helyiség a tulajdonostársak külön tulajdonába, a külön tulajdonként meg nem határozott épületrész viszont a tulajdonostársak közös tulajdonába kerül. Az egyébként gyakran praktikus konstrukció magában rejti az érdekellentétek, viták, így a jogviták lehetőségét, hiszen a tulajdonostársak eltérő céljai és eltérő vagyoni helyzete gyakran jár azzal, hogy nem tudnak a tulajdonosok megegyezni arról, hogy milyen felújítási munkákat végezzen el a társasház.

A közös és külön tulajdonban álló épületrészek fizikai kapcsolódásából eredően ugyanakkor a közös tulajdon állapota hatással van a külön tulajdonban álló helyiségekre is, ebből adódóan pedig az a tulajdonostárs, akinek a saját lakására negatív hatással járt egy társasházi közös tulajdonban remélt felújítás elmaradása, érezheti úgy, hogy ezzel ő kárt szenvedett. Kérdés azonban, hogy ezt a kárt a társasházközösség köteles-e megtéríteni. A Kúria Pfv. III. 20.129/2014. sz. ítélete fontos iránymutatást tartalmaz ebben a tárgykörben.

Az ítéleti tényállás szerint egy ingatlanon három lakóépület áll: egy 120 lakásos, egy 2 lakásos és egy 6 lakásos ház, a házak egy társasházként vannak nyilvántartva. Felperesnek a hatlakásos épületben volt két lakása, melyeket egybenyitott és azokat egy, a lépcsőház felőli oldalon lévő szoba kivételével iroda céljára használta, e szobát pedig bérbeadás útján hasznosította.

„A perbeli lakóház mintegy 100 éve épült. Az épület térelhatároló szerkezeteinek állapota rossz; a teherhordó falakon repedések vannak, a külső falfelületek a karbantartás hiánya miatt leromlottak, a tetőszerkezet is felújításra szorul. Mindegyik lakáshoz téglából épült kémény tartozik. A lakásokat gázkonvektorokkal fűtötték. A füstgázokat a bérbeadás útján hasznosított szoba kivételével a falba vágott nyílásokon vezették a szabadba. A bérbe adott szoba füstcsöve a kéménybe volt bekötve. Ez a kémény az égéstermékektől eldugult.” A kémény tisztításakor „a kéményseprő megállapította, hogy a kémény csak béléscső elhelyezése esetén alkalmas gázüzemű fűtőberendezés égéstermékeinek elvezetésére. A szoba gázzal való fűtési lehetőségének kizártsága folytán a szóban lévő helyiség bérbeadással való hasznosíthatósága sem volt lehetséges.”

A fent említett szoba homlokzati és lépcsőház felőli falának belső felületén a fűtetlenség miatt a festés és a vakolat is károsodott, ugyanis a fal felülete egyes helyeken a harmatponti hőmérséklet alá csökkent és ott a pára kicsapódott. A tetőhéjazat hibái miatt felperes egyéb szobáinak mennyezetén beázási nyomok keletkeztek. A társaság közgyűlése úgy határozott, hogy a kémények béléscsövezése a lakástulajdonosok feladata, mert az az egyes lakástulajdonosok érdekeit szolgálja.

A felperes keresetében a bérbeadás elmaradása miatt elamardt haszon jellegű kárt, továbbá a keletkezett hibák miatt javítási költség és értékcsökkenés megtérítését kérte. A társasház alperes a kereset elutasítását kérte arra tekintettel, mert „a közgyűlés határozatának megfelelően a gázüzemű fűtőberendezések füstgázelvezetését mindegyik tulajdonos maga oldotta meg; volt aki béléscsöveztette a kéményt, volt aki ún. parapet fűtést alakított ki. Vitatta, hogy a lakás beázott volna; mert a tető közvetlen beázással fenyegető hibáit mindig haladéktalanul kijavíttatta. Előadta, hogy a ház teljes felújítása gazdaságosan nem végezhető el. A 100 éves épület bontásra érett. A 120 lakásos épület lakástulajdonosai nem is szavaznák meg a felújítás költségeit. A felperest az épület rossz állaga miatt kártérítés azért sem illeti meg, mert a ház akkor is rossz állapotban volt amikor a felperes a tulajdonjogát szerezte.”

Az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy az azonnali beavatkozást igénylő, tehát életveszélyt okozó, vagy az épület állagát károsító, a rendeltetésszerű használatot lényegesen akadályozó hibák kijavításának elmulasztása eredményezheti a társasházközösség szerződésen kívül okozott károkért való felelősségét. Egyéb munka elvégzésére a közösség csak akkor köteles, ha a társasházközösség tagjai a költségeket viselik. Az elsőfokú bíróság szerint a kémények béléscsövezete nem a karbantartás körébe tartozó hibaelhárítási munka, hanem korszerűsítési munka, erről a közgyűlés azt a döntést hozta, hogy a lakástulajdonosok a béléscsövezést saját költségükön végezhették el. A felperes a közgyűlési határozatot a 60 napos határidőben nem támadta meg, ezért annak jogszerűségét már nem kifogásolhatja. A felperes bérbeadás megszűnése miatt előterjesztett igénye kapcsán a bíróság szerint a felperes nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének, hiszen a béléscsövezést saját költségén nem végeztette el, amely elvégzése esetén csak ennek költségeivel kellett volna kárként számolnia, és az igénybejelentéssel is több évet késlekedett. A bíróság a beázással kapcsolatos károk vonatkozásában azonban megállapította alperes felelősségét, mert azok a karbantartási kötelezettség megszegésével okozati összefüggésben álltak.

A másodfokú bíróság a valamennyi kártípusban megállapította alperes felelősségét, mert azok álláspontja szerint a karbantartási kötelezettség elmulasztásával álltak összefüggésben. Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A Kúria a felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta.

A Kúria álláspontja szerint téves a másodfokú ítélet azon megállapítása, hogy „az épület állagából adódóan az épületen elvégzendő helyreállítási munkák nem különíthetők el egyértelműen karbantartási és felújítási munkákra, ezért a munkák elvégzésének elmulasztása miatt a felperest a lakások forgalmi értékének csökkenésében megnyilvánuló kár érte”, amit az alperes neki megtéríteni köteles. A társasházközösség tagjai között „a Tht. és az abban nem szabályozott kérdésekben a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó szabályaiban meghatározott tartalmú törvényes kötelmi viszony áll fenn. A társasház közösség tagjának jogait és kötelességeit a törvény szabályai állapítják meg; a társasház közös tulajdonban lévő részeivel kapcsolatos jogainak is a törvény előírásainak megfelelőn szerezhet érvényt.”

„A Tht. 28. § (1) bekezdés b) pontja szerint a közgyűlés kizárólagos határkörében határoz a közös tulajdonban álló épületrészek fenntartásáról. A Tht. 56. § 2. pontja fenntartásnak az üzemeltetést, valamint a karbantartási és a felújítási munkákat minősíti. A Tht. 56. § 2.3. pontja értelmében felújítási munka az épület egészére illetve egy vagy több főszerkezetére kiterjedő időszakonként szükségessé váló olyan általános javítási, építési , szerelési munkák végzése, amelyek az eredeti műszaki állapotot -megközelítőleg vagy teljesen- helyreállítják illetőleg az eredeti használhatóságot, üzembiztonságot az egyes szerkezetek, berendezések kicserélésével az eredetitől eltérő kialakításával növelik. A tetőszerkezet, cserépfedés, a tetőbádogozás cseréje, a homlokzati falak vakolása és festése felújítási munkáknak minősülnek, amelyek elvégzésének szükségességéről a Tht. 28. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a közgyűlés jogosult dönteni.”

„A felperesnek lehetősége van a felújításról való döntésre vonatkozó javaslatot a közgyűlés elé terjeszteni és a közgyűlés esetleges elutasító határozatát a bíróságon megtámadni. A felperes tehát a felújítás elvégzését igényelheti és nem kártérítést követelhet az elavult épület leromlott állapota miatt.”

Álláspontom szerint ez a legfontosabb megállapítása az ítéletnek: tehát a Kúria álláspontja szerint a tulajdonostárs akként tudja igényét érvényesíteni, hogy a közgyűlés elé viszont a felújítással kapcsolatos javaslatát és elutasító döntés esetén a határozatot a bíróságon megtámadja. Ennek az elmulasztása tehát a fenti eseti döntés helyes értelmezése szerint azzal jár, hogy a társasházzal szemben kárigényt előterjeszteni nem lehet.

Az eseti döntés megállapításai szerint „az avultság miatti csökkentértékűség az egész közösséget érinti és az nem tekinthető részben sem a közösség által jogellenes magatartással a felperesnek okozott kárnak. A felújítás elhatározása vagy bíróság által történő elrendelése esetén természetesen a felújítás költségeit a tulajdonostársaknak viselniük kell, arra azonban nincs lehetőség, hogy egyes tulajdonostársak a felújítás elmaradása miatt a többiektől kártérítést kapjanak.”

Az esetleges kérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címen várom.

A bírósági végrehajtási eljárások természetéből adódóan a felek gyakran nehezen tudják kezelni az indulataikat és ebből adódóan nem ritka, hogy a végrehajtók vélt vagy valós hibái, jogsértései miatt jogi úton kívánnak elégtételt venni. Érdemes ezért röviden áttekinteni, hogy milyen feltételei vannak az önálló bírósági végrehajtóval szembeni kártérítés érvényesítésének.

Az elemzett határozat, a 1785/2008. számú polgári elvi határozat még a régi Ptk. (1959. évi IV. tv.) hatálya alatt született. Ennek 349. § (1) bekezdése szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette.

A jelenlegi szabályozás a Ptk. 6:548. § (1) bekezdésében található, és így szól: közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával okozták, és a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható.

Látható, hogy a szabályozás változott, de ezt a változást a szigorítás jellemzi: a kárigény érvényesítéséhez korábban a rendes jogorvoslati eszközöket kellett igénybe venni, míg újabban a közigazgatási peres, illetve nemperes eljárásokat is.

Tehát a változás iránya alapján is úgy tűnik, hogy a most elemzett eseti döntés továbbra is alkalmazható lesz az új szabályozás hatálya alatt keletkezett kárigényekre is. Ráadásul még létezhetnek olyan el nem évült igények, amelyek a régi Ptk. hatálya alatt születtek, amelyekre mindenképpen alkalmazni kell a határozatban foglalt elveket, így tehát érdemes ezekkel megismerkedni.

Az adott esetben a végrehajtást kérő indította  pert arra hivatkozva, hogy követelése azért csak kis részben térült meg, mert az adós ingatlanát a végrehajtó lakott értéken árverezte, holott az ingatlan beköltözhető volt. A végrehajtást kérő ugyan terjesztett elő végrehajtási kifogást a végrehajtási eljárásban az árverési hirdetmény és az árverés ellen, de abban a lakott értéken történő értékesítést nem kifogásolta, később a felosztási terv elleni kifogásában sem panaszolta ezt.

A jogerős ítélet a régi Ptk. fent idézett rendelkezésére hivatkozva elutasította a keresetet arra tekintettel, hogy a felperes a végrehajtási eljárásban nem élt végrehajtási kifogással ebben a körben, így rendes jogorvoslat benyújtását elmulasztotta. A felperes felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy végrehajtási eljárásban a lakottságra vonatkozóan az alperesi végrehajtó semmilyen adatot nem közölt, az árverési hirdetményben a Vht. 143. § d) pontjában előírtakkal szemben nem szerepelt az, hogy az ingatlan lakott vagy beköltözhető. Ezért az alperesnek nem volt és nem is lehetett tudomása arról, hogy az árverés lakottan történik, ezért nem is terjeszthetett elő kifogást. A felperes kára a második felosztási tervvel vált egyértelművé, annak megismerésével jutott tudomására, hogy az alperes kárt okozott.

A Legfelsőbb Bíróság azonban a keresetet elutasító jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Kifejtette, hogy a Vht. a bíróság részére nem általánosságban biztosítja a végrehajtó eljárása feletti törvényességi ellenőrzést, „hanem azt a rendes jogorvoslat (végrehajtási kifogás) igénybevétele esetén teszi lehetővé. A Vht. 217. §-ának (1) bekezdése értelmében tehát a bíróság csak végrehajtási kifogás előterjesztése esetén jár el. A végrehajtó intézkedésének törvényességét, illetve mulasztását pedig a Vht. 9. §-a értelmében alkalmazandó Pp. 215. §-a szerint a kifogás tartalmi keretei között bírálja el.”

Ebből következően a végrehajtó kártérítési felelőssége sem általában a végrehajtási eljárás szabálytalanságára, hanem az egyes végrehajtási cselekmények jogellenességére alapítható. Így a bíróságnak „a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel azt kell vizsgálnia, hogy a kár okozójaként megjelölt intézkedés vagy mulasztás tekintetében a károsult a kár elhárításához szükséges jogorvoslat lehetőségét kimerítette-e.”

Mivel a felperes által az árverést illetően előterjesztett, az árverés, illetve a jegyzőkönyv formai hiányosságait állító kifogása nem terjedt ki az ingatlan lakott értéken történt értékesítésére, a kifogást elbíráló bíróság így ezzel a körülménnyel nem is foglalkozhatott. „A rendes jogorvoslati eljárásnak a Ptk. 349. §-a (1) bekezdése szerinti előírása csak akkor valósul meg, ha a benyújtott jogorvoslat formájában és tartalmában alkalmas lehet az állított jogellenes és kárt is okozó közhatalmi magatartás - jogorvoslati eljárás keretében történő - korrigálására.” Így a felperes a jogsértés orvoslására alkalmas rendes jogorvoslat lehetőségét nem merítette ki.

Kiemelte a Legfelsőbb Bíróság, hogy a végrehajtás során befolyt összeg kifizetése érdekében készített felosztási tervvel szemben előterjesztett kifogás keretében az árverés törvényessége már nem volt vizsgálható, így a felosztási tervvel szembeni kifogás már elvileg sem orvosolhatta volna felperes mulasztását. „A végrehajtási kifogás előterjesztésére biztosított törvényi határidő elmulasztása pedig nem menthető ki azzal sem, hogy a jogsértést az érdekelt csak a felosztási tervvel kapcsolatos eljárásban ismerte fel.”

A kérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom. 

A közlekedéssel kapcsolatos bírósági ítéletek gyakran nem csak a gyakorló jogásznak szolgálnak tanulságul, hiszen súlyos balesetek lennének megelőzhetőek ezek ismeretében. Igaz ez a következő esetre is, amelyet EBD 2015.02.B8 számon tettek közzé a Balassagyarmati Törvényszék ítélete alapján.

A vádlott jó látási viszonyok mellett alacsony, kb. 29-33 km/h sebességgel közelítette meg az útkereszteződésben található kijelölt gyalogos-átkelőhelyet, mely közlekedési táblával is előjelzett. Egy másik gépjármű a kijelölt gyalogátkelőhely előtt megállt, a vádlotti gépkocsi menetirány szerinti másik oldalról a járdáról lelépő gyalogosnak elsőbbséget adjon. Ez a gyalogos, miután ez a másik jármű neki az elsőbbséget megadta, a gyalogos-átkelőhelyre lelépett, azon pár lépést tett lassú mozgással. Ezt észlelve a sértett, aki a vádlott menetiránya szerinti jobb oldali járdán közlekedett, a gyalogos-átkelőhelyhez érve jobbra tekintett, látta a másik oldalról átkelő gyalogost és mivel bízott abban, hogy elindulhat, elindult anélkül a gyalogátkelőhelyen, hogy balra tekintett volna. Lelépett az úttestre akkor, amikor a vádlott gépkocsija legfeljebb 10 méterre lehetett tőle. Így nekiütközött a vádlotti gépjárműnek és 8 napon túli gyógytartamú sérülést szenvedett el, maradandó fogyatékosság is kialakult. Amennyiben a vádlott észlelte volna a másik gyalogost, a sértett elütése fékezéssel elkerülhető lett volna.

Az elsőfokú bíróság közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt egy évi időtartamra próbára bocsátotta a vádlottat. Kifejtette, hogy a vádlott nem fokozott óvatossággal közelítette meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet, ugyanis a bal oldalról már az úttesten haladó másik gyalogos mozgását nem észlelte, noha a gyalogost átengedő autót, illetve a mögötte megálló autókat észlelnie kellett volna.

A KRESZ 43. § (1) bekezdése szerint kijelölt gyalogátkelőhelyen a járművel a gyalogosnak elsőbbséget kell adni. A (2) bekezdés értelmében, a jármű vezetőjének csak olyan sebességgel szabad megközelíteni azt a helyet, ahol a gyalogosnak elsőbbsége van, hogy a jármű vezetője az elsőbbségadási kötelezettségének eleget tudjon tenni. A kijelölt gyalogos-átkelőhelyet csak fokozott óvatossággal és olyan sebességgel szabad megközelíteni, hogy a járművel, amennyiben szükséges, a gyalogos-átkelőhely előtt meg tudjon állni.

Ebből tehát az következik, hogy a járművezető szükség esetén megállással is köteles elsőbbségadási kötelezettségének eleget tenni. Ehhez szükséges egyrészt megfelelő sebességgel közlekednie, másrészt fel kell mérnie, hogy gyalogos van-e a gyalogátkelőhely közelében, esetlegesen már lelépett-e az átkelőhelyre. „Így amennyiben a gyalogos már a gyalogátkelőhelyen halad, úgy meg kell állnia, amennyiben nem, és a gyalogos-átkelőhely közelében gyalogos várakozik, úgy olyan sebességgel kell megközelítenie, hogy meg tudjon állni abban az esetben is, ha a gyalogos megindul a kijelölt gyalogátkelőhelyen.”

Jelen esetben a vádlottnak egyrészt észlelnie kellett volna, hogy a másik gyalogost elengedő személygépkocsi és mögötte még egy autó áll az ellenkező sávban a gyalogos-átkelőhely előtt, és a másik gyalogos már le is lépett a gyalogos-átkelőhelyre. Így – annak ellenére, hogy a választott sebessége egyébként megfelelő lett volna – nem fokozott óvatossággal közelítette meg a gyalogátkelőhelyet, nem lassított a másik oldalról már lelépő gyalogosnak, „csak a sértettet észlelte, aki az út szélén állt, azonban áthaladási szándékot vele kapcsolatban nem észlelt.” A vádlott azért nem biztosított elsőbbséget a másik gyalogosnak, mivel nem észlelte, hogy a gyalogátkelőhelyen már gyalogos halad át. „Az álló kocsisort azonban észlelnie kellett volna, amennyiben a megfelelő figyelemmel és körültekintéssel közelíti meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet.”

Természetesen felmerül a sértett szabályszegése is. A KRESZ a 21. § (6) bekezdése szerint csak akkor léphet gyalogos az úttestre, ha meggyőződött annak veszélytelenségéről. Ennek keretében váratlanul az úttestre nem léphet, köteles az úttesten késedelem nélkül átmenni, tartózkodni minden olyan magatartástól, amely a járművek vezetőjét megzavarhatja vagy megtévesztheti.

Jelen esetben a sértett az úttest veszélytelenségéről nem győződött meg és arra váratlanul lépett, abban bízva, hogy ha a szemben áthaladó gyalogosnak már megadták az elsőbbséget, neki is meg fogják adni. A sértett felróható magatartása azonban – bár a sértetti közrehatás általában enyhítő körülményként vehető figyelembe – nem zárja ki a vádlott büntetőjogi felelősségét.

Az ítélet ellen a vádlott és védője felmentés érdekében jelentett be fellebbezést, de a Törvényszék, lényegében az elsőfokú ítélet indokolásával is egyetértve helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Kifejtette, hogy a KRESZ rendelkezéseinek akkor tett volna eleget, ha a gyalogos-átkelőhelyet megközelítve, és észlelve a másik gyalogost, lassít, majd megáll a gyalogátkelőhely előtt, annak érdekében, hogy elsőbbséget biztosítson a másik, az ő nézőpontjából balról érkező gyalogosnak.

A kérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom. 

Az időmúlásnak egy polgári jogi követelésre többféle hatása is lehet: elsősorban egy-egy határidő elmulasztása járhat jogvesztéssel, vagy elévüléssel. A jogvesztés azt jelenti, hogy maga a jog megszűnik, a követelés elenyész, míg az elévülés nem jár a jog megszűnésével (ezért az önkéntes teljesítés nem követelhető vissza jogalap nélküli gazdagodás címén), viszont állami kényszerrel – tehát elsősorban bírósági úton – az már nem érvényesíthető.

Az elévülésnek a törvényben vagy a felek megállapodásában meghatározott határideje általában nem olyan határidő, amely az elévülés kezdetekor pontosan belátható. Egyrészről ugyanis az elévülés nyugodhat, ami azt jelenti, hogy bizonyos esetekben, ha a jogosultnak nem róható fel az igényérvényesítésben való késlekedés, akkor a határidő nem telik, vagy a határidő letelte után is van még lehetőség egy bizonyos ideig az igény érvényesítésére. Másrészről – ami témánk szempontjából fontosabb – az elévülés megszakadhat, ami azt jelenti, hogy valamely jogi tény folytán az elévülési idő újrakezdődik.

Hogy milyen jogi tények vezethetnek az elévülés megszakadásához, azt a korábbi (1959. évi IV. törvény) és az új (2013. évi V. tv.) Ptk. eltérően szabályozza. A korábbi, a 2014. március 15. előtt keletkezett kötelmekre irányadó szabály szerint (régi Ptk. 327. § (1) bekezdés) a követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, továbbá megegyezéssel való módosítása – ideértve az egyezséget is –, végül a tartozásnak a kötelezett részéről való elismerése megszakítja az elévülést.

Az új, a 2014. március 15. után keletkezett kötelmekre irányadó szabály így szól:

Ptk. 6:25. § [Az elévülés megszakítása]

(1) Az elévülést megszakítja

a) a tartozásnak a kötelezett részéről történő elismerése;

b) a kötelem megegyezéssel történő módosítása és az egyezség;

c) a követelés kötelezettel szembeni bírósági eljárásban történő érvényesítése, ha a bíróság az eljárást befejező jogerős érdemi határozatot hozott; vagy

d) a követelés csődeljárásban történő bejelentése.

Két lényeges különbségre mindenképpen fel kell hívni a figyelmet: egyrészről a továbbiakban az írásbeli felszólítás már nem szakítja meg az elévülést, illetve a megindított bírósági eljárás az új szabály szerint már csak akkor jár ezzel a hatással, ha érdemi határozat születik az ügyben.

A korábbi és az új szabályozás is speciális szabályt tartalmaz arra az esetre, ha az elévülést megszakító eljárás során végrehajtható határozatot hoztak, itt a témánk szempontjából nem lényeges az eltérés a régi és az új törvény között.

A régi törvény szerint:

Régi Ptk. 327. § (3) Ha az elévülést megszakító eljárás során végrehajtható határozatot hoztak, az elévülést csak a végrehajtási cselekmények szakítják meg.

Az új szabály:

Ptk. 6:25. § (3) Ha az elévülést megszakító eljárás során végrehajtható határozatot hoztak, az elévülést a kötelem megegyezéssel való módosítása és a végrehajtási cselekmények szakítják meg.

Látható tehát, hogy abban az esetben, ha végrehajtható határozat született az ügyben, akkor csak szűk körben évülhet el a követelés, elsősorban akkor, ha végrehajtási cselekmény történt (tehát: végrehajtás iránti kérelmet nyújtott be a végrehajtást kérő, majd pedig a végrehajtási eljárásban a végrehajtó, vagy a bíróság valamilyen eljárási cselekményt hajtott végre, vagy legalább a végrehajtást kérő erre irányuló kérelmet előterjesztett). Illetve az új szabály szerint a kötelem megegyezéssel való módosítása is megszakítja az elévülést.

Kérdés, hogy melyek a végrehajtható határozatok, amelyek meghozatala után az elévülés megszakítására már csak ebben a szűk körben nyílik mód. Nyilvánvalóan ide kell, hogy tartozzanak azok a határozatok, amelyek alapján végrehajtási lapot állít ki a bíróság – illetve bizonyos esetben a közjegyző – kérelemre. Tehát vitán felül áll, hogy a jogerős és végrehajtható bírósági ítélet, bírósági meghagyás, fizetési meghagyás.

Vitássá vált azonban a gyakorlatban, hogy a közjegyzői okiratba foglalt kötelezettségvállaló nyilatkozatok alapján a követelés elévülését is csak ilyen szűk körben lehet-e megállapítani.

A Vht. 23/C. § (1) bekezdése szerint: az okiratot készítő közjegyző végrehajtási záradékkal látja el a közjegyzői okiratot, ha az tartalmazza

a) a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalást,

b) a jogosult és a kötelezett nevét,

c) a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét,

d) a teljesítés módját és határidejét.

Tehát: amennyiben a szerződést, vagy akár a kötelezett egyoldalú nyilatkozatát a közjegyző közokiratba foglalja, majd a kötelezett nem teljesít, akkor a jogosult, anélkül, hogy pert kellene indítania a követelése érvényesítése iránt, végrehajtási záradék rávezetését kérheti az okiratra. A végrehajtási záradékkal a végrehajtási eljárás ugyanúgy megindul, mint ha bírói ítélet alapján állítanának ki végrehajtási lapot. Másképpen fogalmazva: a közjegyző által közokiratba foglalt nyilatkozat a végrehajthatóság szempontjából a jogerős ítélettel gyakorlatilag egyenértékű. Éppen ez az oka annak is, hogy a bankok a kölcsönszerződések megkötésével párhuzamosan közokiratba foglalt kötelezettségvállaló nyilatkozatot is kérnek az ügyfeleiktől.

A vitát egy időre a Kúria Pfv. I. 20.360/2013. számú, egyébként BH+ 2014.8.347 számon is közzétett eseti döntése lezárta: kimondta, hogy az elévülés megszakítása szempontjából a közjegyzői okiratok vonatkozásában is ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint jogerős bírósági ítéletek esetén, vagyis az elévülés megszakítására csak szigorúbb feltételekkel van lehetőség, mint közokiratba nem foglalt szerződésekből eredő tartozások esetén.

A Kúria azonban 9/2023. sz. jogegységi határozatában ettől a döntéstől eltért, így kimondta, hogy a régi Ptk. hatálya alá tartozó ügyekben a záradékolható közjegyzői okiratba foglalt követelés elévülését nem csak a végrehajtási cselekmények szakítják meg, hanem a követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, továbbá megegyezéssel való módosítása – ideértve az egyezséget is –, és a tartozásnak a kötelezett részéről való elismerése is.

Fontos rámutatni, hogy amennyiben a követelés mégis elévült, akkor sem elegendő az adósnak ezt magában nyugtáznia, hanem meg kell indítania a végrehajtás megszüntetésére irányuló pert.

 A kérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

A szabálytalan közterületi parkolás számos mindennapi jogvitát szül állampolgár és hatóság között. Most ebben a körben egy sok tanulsággal szolgáló jogesetet szeretnék bemutatni.

A BH 2017.8.281. számon közzétett eseti döntés tényállása a következő volt. A gépjármű-vezető felperes által vezetett jármű parkolóhelyen, a menetiránnyal szemben várakozott. A közterületen a Ferencvárosi Közterület-felügyelet felügyelője a személygépkocsit kerékbilinccsel rögzítette, melyről tájékoztatást készített. A felperessel szemben helyszíni bírságot szabott ki, melyet a felperes a tájékoztató aláírásával igazoltan tudomásul vett, így tehát aláírta azt a tájékoztatást is, hogy amennyiben a bírság kiszabását tudomásul veszi, úgy további rendes jogorvoslatnak nincs helye. Az intézkedések okaként a közterület-felügyelő a közúti közlekedés szabályairól szóló a továbbiakban: KRESZ (vagyis az 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet) 40. § (1) bekezdésének megsértését jelölte meg, mely értelmében „Járművel megállni - ha közúti jelzésből vagy a (2)-(5) bekezdés rendelkezéséből más nem következik - csak az úttest menetirány szerinti jobb szélén, azzal párhuzamosan, egy sorban szabad.” Itt jegyzem meg, hogy bár a tényállásban nem megállásról, hanem várakozásról olvasunk, jelen esetben a megállásra vonatkozó KRESZ rendelkezés azért alkalmazható, mert a KRESZ 41. § (1) szerint „41. § (1) A 40. § rendelkezéseit értelemszerűen alkalmazni kell a várakozásra is.”

Mivel a felperes az előírt költségtérítést befizette, a kerékbilincset végül eltávolították.

A közterület-felügyelő intézkedéseivel szemben a felperes panaszt terjesztett elő, arra alapozva, hogy a várakozóhely, ahol megállt és várakozott, nem része az úttestnek, így nem sértette meg a KRESZ-t. Az elsőfokú hatóság (a Budapesti Rendőr-főkapitányság IX. kerületi Rendőrkapitányság Vezetője) határozatával a panaszt elutasította a KRESZ 40. § (1) bekezdésére hivatkozva. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú közigazgatási hatóság (Budapest Rendőrfőkapitánya) – a későbbi alperes – határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta, mert a forgalommal szemben, szabálytalanul elhelyezett jármű elindulásakor a menetirány szerinti forgalmi sávba történő betagozódása a forgalom zavarására alkalmas.

Ez után fordult bírósághoz a felperes, azzal érvelve, hogy a várakozóhely nem része az úttestnek, így nem szegte meg a terhére rótt jogszabályhelyet.

A közigazgatási és munkaügyi bíróság felperes keresetének helyt adva jogerős ítéletében az alperesi közigazgatási hatóság határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően - új eljárásra kötelezés nélkül - hatályon kívül helyezte. Azt megállapította a közigazgatási és munkaügyi bíróság is, hogy mivel a felperes a helyszíni bírság kiszabását aláírásával tudomásul vette, ezért a bírság kiszabása ellen nincs helye sem fellebbezésnek, sem bírósági felülvizsgálati kérelemnek. Vizsgálható volt azonban a kerékbilincs használatának jogszerűsége. Ebben a körben kifejtette, hogy a felperes - fényképekkel igazoltan - a kijelölt várakozóhelyen várakozott, mely nem része az úttestnek, ezért nem alkalmazható a KRESZ 40. § (1) bekezdésében foglalt szabály. A KRESZ 41. § (1) bekezdése úgy értelmezendő, hogy ez a rendelkezés is az úttesten történő várakozás esetében érvényesül, tehát jelen esetben nem.

„A bíróság kifejtette, abból, hogy a felperes nem szegte meg a hivatkozott rendelkezéseket, nem következik feltétlenül az, miszerint nem szegett közlekedési szabályt, azonban jelen esetben annak van jelentősége, hogy a közterület-felügyelő a KRESZ 40. § (1) bekezdésére alapítottan intézkedett.”

A jogerős ítélet ellen az alperesi közigazgatási hatóság (Budapest Rendőrfőkapitánya) terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a Kúriához, arra hivatkozva, hogy sérült a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (Szabs. tv.) 99. § (1), (3) bekezdése. Ezek a rendelkezések kifejtik, hogy „helyszíni intézkedés során a szabálysértés elkövetését elismerő személlyel szemben helyszíni bírság kiszabásának van helye” és „ha az eljárás alá vont személy a helyszíni bírság kiszabását - a helyszíni bírság meg nem fizetése esetén alkalmazandó jogkövetkezményekről szóló tájékoztatás után - aláírásával igazoltan tudomásul veszi, a helyszíni bírság ellen nincs helye jogorvoslatnak.” Kifejtette továbbá, hogy a felperes a KRESZ fent idézett rendelkezéseit megsértette, „veszélyeztette a személy- és forgalom­biztonságot, mert elindulásakor a menetirány szerinti forgalmi sávba történő betagozódása a forgalom zavarására alkalmas volt.”  Továbbá „a szabálytalan parkolásra a felperes nem láthatta az út elején kihelyezett túloldali táblákat, így nem tudhatta, hogy van-e valamilyen korlátozó tábla érvényben a másik oldalon, és a felfestett helyekre vonatkozóan az adott útszakaszon volt-e érvényben valamilyen tiltó jelzés.”

A Kúria álláspontja szerint tévedett a közigazgatási és munkaügyi bíróság és az alperesi közigazgatási hatóság álláspontja a helytálló.

A Kúria előzetesen rámutatott arra, hogy a Szabs. tv. fent idézett 99. § (3) bekezdése csak a helyszíni bírságra vonatkozik, a helyszíni bírság elleni jogorvoslat lehetőségét zárja ki, ugyanakkor van egy külön törvényi rendelkezés (a 2012. évi CXX. tv 22. § (4) bekezdés b) pontja), amely lehetőséget biztosít a panasz előterjesztésére a közterület-felügyelőnek a kényszerítő eszköz alkalmazása – így például a kerékbilincs felszerelése – körében hozott intézkedésével szemben. Így tehát érdemben el kellett bírálni felperes jogorvoslati kérelmeit.

Ugyanakkor tény, hogy a közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. tv. 20. § (6) bekezdése kimondja, ha a korlátozott várakozási övezetben díjfizetés nélkül várakozó, a kiemelten védett, védett vagy korlátozott várakozási övezetben érvényes engedély nélkül elhelyezett, illetve a közterületen szabálytalanul elhelyezett jármű balesetveszélyt jelent és a forgalmat nem akadályozza, rögzítésére - a jármű elszállításáig vagy további intézkedésig - a felügyelő kerékbilincset alkalmazhat.

Mivel a felperes panaszában, az elsőfokú határozattal szemben benyújtott fellebbezésében és keresetében is azzal érvelt, hogy nem szegte meg a KRESZ 40. § (1) bekezdését, viszont arra az esetre, ha a bíróság azt állapítaná meg, hogy azt megszegte, a közterület-felügyelő intézkedésének arányosságát nem vitatta, így a kereseti kérelemhez kötöttség elvére figyelemmel az elsőfokú bíróság, illetve a Kúria a kerékbilincs felszerelésének arányossága kérdésével nem foglalkozhatott. Fontos tanulság: érdemes a jogorvoslati kérelmeket úgy megfogalmazni, hogy azok minél több oldalról támadják a sérelmezett határozatot, és ebben a körben a közigazgatási szankció arányosságának felvetése gyakran megfontolandó.

A Kúria abban a kérdésben, hogy az úttest része-e a várakozóhely, és így a felperes a KRESZ 40. § (1) bekezdését megsérthette-e az ott parkolással, idézte a KRESZ 1. számú függelék I/a. pontját, mely egy értelmező rendelkezést tartalmaz, azt magyarázza, hogy a KRESZ alkalmazásában mit kell érteni azon, hogy „út.” Eszerint „út: a gyalogosok és a közúti járművek közlekedésére szolgáló közterület (közút), illetőleg magánterület (közforgalom elől el nem zárt magánút). Ugyanígy az I/b. magyarázza, hogy mi a járda: „az útnak a gyalogosok közlekedésére szolgáló - az úttesttől szintkülönbséggel, kiemelt szegéllyel, vagy más látható módon elhatárolt - része; a gyalogút azonban nem járda.” Az I/c. pont alapján „úttest: az útnak a közúti járművek közlekedésre szolgáló része.”

Ha pedig úttestnek minősül az út azon része, ahol a közúti járművek közlekednek, akkor „a felfestett parkolóhely (várakozóhely) az úttesthez tartozik, hiszen a közúti járművek ezen a területen is közlekednek, oda be- és kiállnak.” Tehát a KRESZ 40. § (1) bekezdése erre a részre is irányadó.

Erre tekintettel a felperes valóban szabálytalanul parkolt, a közigazgatósági hatóság helyesen járt el, így a Kúria hatályon kívül helyezte a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét.

 A fentiekkel kapcsolatos kérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

Magyarországon jelenleg a házasságok igen jelentős része végződik bontással. Az élettársi kapcsolatos még kevésbé stabilak. Végül, születnek gyermekek olyan kapcsolatokból is, amelyek még élettársi együttélésnek sem tekinthetőek. Ebből adódóan sajnálatos módon a magyar bíróságoknak számtalan esetben kell dönteniük arról, hogy a kiskorú gyermek felett a szülői felügyeleti jogot melyik szülő gyakorolja, és hogy a különélő szülő milyen gyakran, milyen formában gyakorolhassa a kapcsolattartást a gyermekével.

A szülői kapcsolattartás témaköréről rengeteget lehetne írni, ebben az írásban csak egyetlen kérdéskört szeretnék kiemelni, amely egyre nagyobb jelentőséggel bír. Ez a kérdés a gyermek külföldre vitele kapcsolattartás alkalmával. Ilyen esetben a különélő szülő gyakran igényli, hogy ő is vihesse el nagyobb külföldi útra a gyermekét, hiszen nem igazságos, ha ilyen lehetősége csak a gondozó szülőnek van. Előfordulhat az is, hogy maga a különélő szülő is külföldön él és az az igénye, hogy a saját új lakóhelyén tarthassa a kapcsolatot a gyermekével.

Ahogy az talán nyilvánvaló, elsősorban az ún. időszakos kapcsolattartás (ezen belül is elsősorban az iskolai szünetek) idejére merülhet fel ez az igény, míg az ún. folyamatos kapcsolattartás (pl. minden második hétvégén, vagy egyes hétköznapok délutánján is) a külföldre utazásra jellemzően nem ad lehetőséget. (Olyan is előfordulhat, hogy ez utóbbit, a folyamatos kapcsolattartást maga a különélő szülő nem kéri szabályozni, vagy kéri azt megszüntetni, ha másik, távoli országban él. Azt ugyanis gyakorolni nem tudná, és esetleg a nem kifejezetten jóhiszemű gondozó szülő kérésére a gyámhatóság végrehajtási eljárást indíthatna ellene, akár bírságolhatná is őt azért, mert nem gyakorolja ezt a jogát. Ilyen esetben marad a különélő szülőnek az időszakos kapcsolattartás.)

A gondozó szülők érve a fenti igényekkel szemben gyakran az, hogy félnek, hogy a gyermek egy távoli országban marad, a különélő szülő a szülői felügyeletet szabályozó ítéletet esetleg a gyermek jogellenes külföldön tartásával próbálná kijátszani, és a gondozó szülő a továbbiakban nem láthatja a gyermekét.

A 2014. március 15-től hatályos új Polgári törvénykönyv (2013. évi V. tv.) már egyértelmű szabályozást ad a hasonló vitás esetekre. A 4:180. § (2) kimondja, hogy a kapcsolattartás joga - ha a bíróság vagy a gyámhatóság a gyermek érdekében eltérően nem rendelkezik kiterjed a gyermek meghatározott időtartamú külföldre vitelére is. A jelenlegi szabályozás szerint tehát a főszabály az, hogy a gyermek külföldre vitele engedélyezett, a kapcsolattartást szabályozó hatóságnak (bíróság, gyámhatóság) azt kell indokolnia, ha ettől el kíván térni a gyermek érdekében.

A fent írtat megelőző, a Csjt-n és a 149/1997. Korm. rendeleten alapuló szabályozás a külföldre vitel kérdésében nem tartalmazott kifejezett szabályt. Véleményem szerint érdemes megnézni, hogy hogyan alakult akkor a bírói gyakorlat ebben a témakörben, tekintettel arra, hogy az akkor hivatkozott érvek a jelenlegi szabályozás mellett is felhasználhatók.

A BH 2007.12.412. sz. eseti döntésben rögzített tényállás szerint a magyar-angol állampolgárságú felperes és az amerikai állampolgárságú alperes Magyarországon kötöttek házasságot, melyből magyar-amerikai állampolgár gyermekük született, együtt nevelték továbbá felperes korábbi házasságából született gyermekét. A felek előbb Magyarországon, majd az Egyesült Államokban, Virginia államban éltek, de gyakran utaztak Magyarországra. Egy ilyen utazás során az alperes – munkájára tekintettel – családja tervezett hazatérésénél hamarabb utazott haza. Családját azonban hiába várta, az édesanya a gyermekekkel Magyarországon maradt és megindította a bontópert.

Az édesapa a gyermek jogellenes külföldre vitele miatt a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény alapján eljárást indított a felperes, mint kérelmezett ellen. Ebben az eljárásban a felek ellentéte a végsőkig kiéleződött, a végső döntéseket jogerős határozatok elleni felülvizsgálati eljárásokban a Legfelsőbb Bíróság hozta meg. A 2004. február 3-án kelt végzésében a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye az Egyesült Államokban volt, ezért elhozatala jogellenesnek minősült, a gyermek kiadását az Egyezmény 13. cikkének (1) bekezdése b) pontja alapján megtagadta.

(Ez a pont azt tartalmazza, hogy az előző cikkben foglalt rendelkezések ellenére a megkeresett Állam igazságügyi vagy államigazgatási szerve nem köteles elrendelni a gyermek visszavitelét, ha az azt ellenző személy, intézmény vagy más szerv bizonyítja, hogy a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene számára.)

A bontóper folyamán ideiglenes intézkedéssel kellett a bíróságnak szabályoznia a kapcsolattartást. Az édesanya arra hivatkozott, hogy az édesapa nem beszél magyarul, a gyermek nem beszél angolul, így ha a kapcsolattartás nem az ő lakásán és jelenlétében történik, az a gyermeknek túlzottan megterhelő lesz. Ugyanakkor a bíróság az ideiglenes intézkedéseiben néhány órás elvitellel szabályozta a kapcsolattartást. A beszerzett pszichológiai szakvélemény ugyanakkor egyelőre nem javasolta a külföldön történő kapcsolattartást.

A jogerős ítélet a gyermeket az édesanyánál helyezte el és a külföldön történő kapcsolattartást nem engedélyezte. „Álláspontja szerint a fokozatosság és a segítő, támogató hozzáállás mellett a gyermekek igen hamar, akár már kisiskolás korukban is képesek megszerezni olyan szintű nyelvtudást, amellyel idegen nyelvi környezetben is biztonsággal tudnak mozogni, de hogy ez a perbeli gyermek esetében konkrétan mikor következik be, jelenleg nem belátható. Ezért egyenlőre a magyarországi helyszínt találta alkalmasnak a kapcsolattartások lebonyolítására.”

A jogerős ítélettel szemben az időszakos kapcsolattartás helyének és módjának kijelölése miatt az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel. A felperesi édesanya a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, egyrészt arra hivatkozva, hogy a gyermek nem tud angolul „és számára az angol nyelv tanulása - ami a kapcsolattartások során meghatározó jelentőségű - szakértői vélemény szerint nem javasolt”, továbbá azért, mert félő, hogy a gyermek külföldre vitele esetén a Magyarországra történő visszahozatalát az alperes megtagadná.

A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet részben megváltoztatta és a nyári időszakos kapcsolattartás helyének Magyarország területére történő korlátozását megszüntette, tehát lehetővé tette a külföldön történő kapcsolattartást.

Hivatkozott t a Csjt. 92. §-ának (1) bekezdésére, mely szerint: " a gyermeknek joga, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn. A gyermekétől külön élő szülő joga és kötelessége, hogy a gyermekével kapcsolatot tartson fenn, vele rendszeresen érintkezzen (a kapcsolattartás joga). A gyermeket nevelő szülő vagy más személy köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani". Hivatkozott a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet  27. §-ának (1) bekezdésére, amely kifejti, hogy a kapcsolattartás célja a gyermek és a szülő közötti családi kapcsolat fenntartása, illetve az arra jogosult szülő részéről a gyermek nevelésének, fejlődésének folyamatos figyelemmel kísérése és elősegítése jelöli meg. A (2) bekezdés szerint pedig a kapcsolattartási jog formái a folyamatos és időszakos kapcsolattartás, a gyermek elvitelének jogával és visszaadásának kötelezettségével, a gyermek tartózkodási helyén történő látogatásával és egyéb, nem közvetlen érintkezés lehetővé tételével.

Hivatkozott a Gyermekek Jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményre, melynek az 1991. évi LXIV. törvénnyel történt kihirdetéssel Magyarország, valamint az Egyesült Államok is részese. Az Egyezmény „9. cikkének 3. pontjában rögzíti, hogy az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a mindkét szülőjétől vagy ezek egyikétől különélő gyermeknek azt a jogát, hogy személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést tarthasson fenn mindkét szülőjével, kivéve, ha ez a gyermek mindenekfelett álló érdekével ellenkezik. Az Egyezmény 10. cikkének 2. pontja megfogalmazza, hogy annak a gyermeknek, akinek szülei különböző államokban bírnak állandó lakóhellyel, joga van - kivételes körülményektől eltekintve - mindkét szülőjével rendszeresen személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést fenntartani. Ennek megvalósítására, valamint az Egyezményben a részes államokra a 9. cikk (1) bekezdése értelmében háruló kötelezettségeknek megfelelően, a részes államok tiszteletben tartják a gyermeknek és szüleinek azt a jogát, hogy bármely országot, beleértve a sajátjukat is, elhagyják és visszatérjenek saját országukba. Bármely ország elhagyásának joga csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethető alá, amely az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek és amelyek összhangban vannak az Egyezményben elismert egyéb jogokkal.”

Fontos hivatkozása az ítéletnek a Gyermekek Jogellenes Külföldre Vitelének Polgári Jogi Vonatkozásairól szóló, Hágában, 1980. október 25. napján kelt szerződés Magyarország 1986. évi csatlakozása óta a belső jog részévé vált, és amelynek Virginia állam is részese. Az Egyezmény „1. cikke b) pontjában meghatározza azt a célt, hogy a gyermekek feletti felügyeletet, illetve a "láthatás" gyakorlására szolgáló - az egyik szerződő állam jogrendszeréből folyó - jogot a többi államban tiszteletben tartsák, az 5. cikk b) pontja szerint pedig a "láthatási jog" magában foglalja a gyermek szokásos tartózkodási helyéről egy másik helyre, korlátozott időtartama történő elvitelének jogát. Az Egyezmény 1. és 7. cikkei a részes államok együttműködését írják elő mind a visszavitel, mind a láthatási jog elősegítése tárgyában, ami a kapcsolattartással összefüggő jogerős döntés végrehajtása során felmerülő problémák megoldásának kölcsönös kötelezettségét is biztosítja.”

A fenti egyezmények alapján a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy főszabály szerint a kapcsolattartás nem korlátozható annak az országnak a területére, ahová a gyermeket jogerős ítéletével a bíróság elhelyezte.

A Legfelsőbb Bíróság a gyermek hiányos angol tudásával kapcsolatos érveket is értékelte. Kifejtette, hogy a gyermek érdekét távlatilag, a jövőre nézve is értékelni kell, a gyermek érdeke nem szűkíthető le egy adott, rövidebb időszakra, melyben a gyermeknek esetleg átmeneti nehézségeket kell leküzdenie. „A pszichológus-szakértői vélemény rögzíti, hogy a gyermek az apát szereti, de a kommunikáció hiánya a gyermek felnövekvésével arányosan egyre lazább és felszínesebb kapcsolatot eredményez, majd megfelelő indok nélkül, részben ezzel ellentmondásosan jut a szakértő arra a következtetésre, hogy egyelőre nem javasolható”, hogy a kapcsolattartás külföldön valósuljon meg. Éppen annak érdekében szükséges a külföldi kapcsolattartás, hogy a gyermek az apai környezetet megismerje és ne sekélyesedjen el az apa-gyermek kapcsolat.

Az édesanya azon félelmei, hogy a gyermeket nem fogja az édesapa visszahozni, a Legfelsőbb Bíróság szerint azért voltak alaptalanok, mert a fent idézett, a Gyermekek Jogellenes Külföldre Vitelének Polgári Jogi Vonatkozásairól szóló, Hágai Egyezménynek mind Magyarország, mind Virginia részese, sőt, egy igazságügyminiszteri viszonossági nyilatkozat is rendelkezésre állt a két állam vonatkozásában a határozatok kölcsönös végrehajtásáról. Az említett egyezmény pedig garantálja a jogellenesen külföldre vitt, illetve ott tartott gyermek visszahozatalát.

A Legfelsőbb Bíróság a fentiek érvényesülése végett az édesapát az utazás előtt 30 nappal való értesítésre, az édesanyát pedig a gyermek szükséges ingóságai mellett érvényes útiokmánya kiadására is kötelezte az utazások idejére.

Látható tehát, hogy az új Ptk. szabálya a bírói gyakorlatban végiggondolt, kiérlelt, nemzetközi normákkal alátámasztott elveken alapul. Mindazonáltal egészen biztosan továbbra is lesznek ebben a témakörben további  vitás kérdések, amelyek megoldása a bíróságok feladata lesz.

A fentiekkel kapcsolatoskérdéseket, észrevételeket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

A büntetőjogban az egyes cselekmények büntethetőségét és azok büntetési tételeit nagyban befolyásolja az a tény, hogy a cselekménynek mi lett az eredménye. Egyrészről egyes cselekmények (pl. a közúti baleset gondatlan okozása) csak akkor büntethetők, ha legalább súlyos sérülés következett be. Másrészt például a közlekedési büntetőjogban súlyosabb minősítésű a cselekmény és súlyosabb a büntetése akkor, ha maradandó  fogyatékosságot, vagy súlyos egészségromlást idéz elő a baleset, mint ha csak súlyos sérülést. A halálos eredmény ennél is súlyosabb megítélés alá esik, még súlyosabb megítélésű a halálos tömegszerencsétlenséget, vagy kettőnél több ember halálát okozó közlekedési baleset okozójának felelőssége.

Látható tehát, hogy igen fontos az a kérdés, hogy mi tekinthető egy bizonyos eredmény (pl. maradandó fogyatékosság, halál, stb.) okának. Az okozatosság kérdésére számos elméleti megközelítés létezik a büntetőjog-tudományban (és egyébként pl. a polgári jog tudományában is).

Ezeket az elméleteket ebben az írásban kimerítően nem szeretném elemezni, de néhány mondatban és a legkevésbé sem tudományos igényességgel szeretnék rájuk utalni, pusztán azért, hogy látszódjon, hogy valóban komoly kérdés az a jogtudományban, hogy egy bizonyos eredménynek jogilag mi is az oka.

Az egyik elmélet (aminek a „feltétel egyenértékűsége” nevet adták) azt állítja, hogy bármilyen olyan feltétel, ami nélkül nem következett volna be az adott eredmény, az az adott eredmény oka. Ebben az esetben azonban az elkövetőt a túlzottan távoli eredményért is felelőssé tehetjük. (Vagy ha nem tesszük, akkor csak azért nem, mert arra jutunk, hogy ugyan ő is az eredmény előidézője volt, de arra a bűnössége – a szándékossága vagy a gondatlansága – már nem terjed ki.) Ezzel szemben más elméletek arra jutnak, hogy csak azok  feltételek tekinthetőek az eredmény okának, amelyek előre láthatóan előidézik az eredményt, vagy más elmélet szerint nem túl távoli az összefüggés.

Igen, a fenti két bekezdés még ilyen kis mennyiségben is rendkívül teoretikus volt, ezért nézzünk néhány érthetőbb példát.

A BH2017.9.287 sz. eseti döntésben írt tényállás szerint a terhelt által elütött sértett nyolc napon túli sérülést szenvedett. A sérülések közül „az orsócsonttörés - a bal csuklóízület közepes fokú mozgásbeszűkülésben, csökkent terhelhetőségben álló - maradandó fogyatékossággal gyógyult. A sértett nem egyezett bele a javasolt műtét elvégzésébe. A műtét elvégzése esetén e sérülés nagy valószínűséggel maradandó fogyatékosság nélkül gyógyult volna.”

A terhelt vitatta, hogy a felelősségét megállapította a bíróság a maradandó fogyatékosságért is.

A Kúria azonban leszögezte, hogy „az okozati összefüggés vizsgálata körében az ítélkezési gyakorlat általánosan elfogadja és alkalmazza a feltételek egyenértékűségének (conditio sine qua non) elvét. Ennek lényege az, hogy minden feltétel ok, amely nélkül a későbbi eredmény nem következett volna be. Abban az esetben, ha az eredményhez vezető kiváltó okhoz az elkövetőtől független további közreható - akár véletlenszerű - ok társul (concausa), az okozati összefüggés nem szakad meg, legfeljebb az okozati kapcsolat lazábbá válik. A közreható okoknak az eredmény bekövetkezésében betöltött jelentőségét a büntetés kiszabása körében kell megfelelő nyomatékkal figyelembe venni.”

A Kúria álláspontja szerint tehát a terhelt felelősség megállapítható volt a súlyosabb eredmény bekövetkezéséért. Annál is inkább, mert az egészségügyi önrendelkezési jogánál, illetve az ellátás visszautasításához való jogánál fogva (amelyeket az Egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. 15. § szabályoz) a beavatkozást jogosult volt visszautasítani.

Az EH 2005.1291. számon közzétett döntésben foglalt tényállás szerint a sértett nem szenvedett volna el a balesetben súlyos sérülést akkor, ha egy korábbi, otthoni balesete után kellő módon kezelték volna. Ha a törvégeket a korábbi baleset után megfelelően rögzítették volna, akkor ebben a közúti balesetben 8 napon túl gyógyuló sérülést nem szenvedhetett volna el. Ebben az esetben pedig az elkövető nem lett volna büntethető közúti baleset okozása miatt.

A Kúria álláspontja azonban az volt, hogy a sértettnek a korábbi balesetéből adódó speciális testi állapota, mint együttes ok nem változtat azon a tényen, hogy a sértett sérülését a baleset okozta, így az elkövető felelőssége megállapítható.

Látható tehát, hogy a bírói gyakorlat a felelősséget meglehetősen kiszélesíti, így abban az esetben is súlyos eredményért lesz kénytelen a gondatlan autóvezető felelni, ha maga a baleset első ránézésre nem lett volna súlyos, de külső tényezők miatt annak az eredménye már az.

A közlekedési büntetőjogtól eltávolodva egy kissé, más törvényi tényállások gyakorlatából hozva példát, a BH 2015.5.121. sz. döntésben egy rablással kapcsolatos esetben kimondta a Kúria, hogy „az okozati összefüggést nem szakítja meg az, ha a sértettel szemben gyógykezelése során nem a legmegfelelőbb kezelési módot alkalmazták.” Tehát: adott esetben más személyek mulasztása, a nem megfelelő egészségügyi ellátás sem eredményezi azt, hogy az elkövető az ez által bekövetkezett, súlyosabb eredményért ne felelne. A BH 2002.169. sz. eseti döntés szerint pedig fennáll az okozati összefüggés akkor is, ha a sértett nem közvetlenül a bántalmazásba, hanem a szövődményként jelentkező tüdőgyulladás miatt veszti életét, holott a közvetlen életveszélyt sikerül elhárítani.

Természetesen arra rá kell mutatni, hogy a fenti elemzésben kizárólag az okozati összefüggés problémájáról szóltam. Természetesen az okozati összefüggés fennállása nem az egyetlen feltételen a büntethetőségnek. Egy másik igen fontos feltétel az, hogy az eredmény vonatkozásában az elkövető bűnössége (szándékossága, vagy gondatlansága) fennálljon. Ennek az elemzése azonban már ennek a bejegyzésnek a kereteit sokszorosan meghaladja.

A fentiekkel kapcsolatos észrevételeket, kérdéseket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

A légi személyszállítás szabályozása – annak nemzetközi jellegéből adódóan – meglehetősen bonyolult, nemzetközi és nemzeti jogszabályok sorát kell ismerni a bíróságnak egy-egy, a tárgykörben felmerülő jogkérdés kapcsán.

A Montreálban 1999. május 28-án kelt, a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó egyes jogszabályok egységesítéséről szóló Egyezményt Magyarország a 2005. évi VII. törvénnyel kihirdette. Légi járatok törlése vagy hosszabb késedelme esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás szabályait a 261/2004/EK rendelet tartalmazza. A nemzeti szabályozás alapjai a légiközlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvényben és még inkább a 25/1999. (II.12.) Korm. rendeletben találjuk, de természetesen alkalmazni kell az általános polgári jogi szabályokat, és – tekintettel arra, hogy a légi személyszállítási szerződések jellemzően fogyasztói szerződések – a fogyasztóvédelmi jogszabályokat is.

Ezt a szerteágazó szabályozást nem fogom itt ismertetni, ugyanakkor a Bírósági Határozatok Gyűjteményében megtalálható bírósági határozatokon keresztül szeretném bemutatni néhány olyan eset jogi megoldását, amely ebben a tárgykörben az utazókkal előfordulhat.

Ki legyen a felperes?

Azzal kezdeném, hogy egy-egy jogvitában a perindítás előtt mindig érdemes tisztázni, hogy egészen pontosan ki is indíthat per egészen pontosan ki ellen. Ezt a problémát – amit perbeli legitimációnak nevezünk, és aminek az elméleti hátterét, anyagi jogi és eljárásjogi típusait szintén nem fogom itt részletesen kifejteni – azért fontos előre tisztázni, mert ha nem helyesen jelöljük meg a felperes, vagy az alperes személyét, akkor előfordulhat, hogy a bíróság nem is vizsgálja meg a peresített jogot érdemben. Ebben az esetben pedig a keresetem (a bíróság elé terjesztett kérésem, hogy a bíróság döntsön a javamra) nem érhet célt.

Egyszerűbben megfogalmazva: a bíróság kimondja, hogy akit pereltek, az biztosan nem tartozik annak, aki perelt, függetlenül attól, hogy esetleg lenne olyan személy a perbeli jog kapcsán, aki esetleg tartozna valakinek.

Ha a fentiek homályosak, akkor nézzük a példákat.

Az első kérdés az, hogy ki pereljen. A Fővárosi Ítélőtábla előtt felmerült egy peres eljárásban (az ítélet ügyszáma: 5.Pf.21.148/2008/3.) a felperesi munkáltató a munkatársai részére vásárolt repülőjegyeket. A gép nem a menetrend szerinti Brüsszel repülőtéren szállt le, hanem Liege repülőterén, és ezzel kapcsolatban a transzfer miatt a felperesnek költsége merült fel, amelyet alperessel szemben érvényesíteni kívánt. Csakhogy a bíróság álláspontja szerint ezt nem tehette meg.

Hogy miért? A fent írt 25/1999. (II. 12.) Korm. rendelet 1. §-ának (2) bekezdése szerint utas az a személy, akit a légitársaság a légi személyszállítási szerződés alapján szállít. Több más, a rendeletben foglalt szabályból is az következik, hogy utas kizárólag természetes személy lehet, mert a szerződés létrejöttét a menetjegy igazolja, amely az utas nevére szól. Jelen esetben a jegyeket a felperes fizette ki, de a légi személyszállítási szerződés a felperesi iroda tagjai, mint természetes személyek és az alperes között jött létre.

A fenti érveléssel véleményem szerint az a probléma, hogy ha a többletköltsége a felperesnek merült fel, akkor az ő munkatársai nem tudnak igényt érvényesíteni, mert értelemszerűen nekik nem merült fel költségük. Ebből adódóan az a megoldás, hogy a munkatársak a munkáltatóra engedményezik a követelésüket, szintén jelentős logikai ellentmondást rejt, hiszen a munkatársaknak nincs követelésük. A megoldás véleményem szerint a munkáltató és a munkavállalók közötti megállapodás lehet, amely tartalmazza, hogy az igényt a munkáltató érvényesítheti, de jelen esetben ennek a megszövegezése nem egyszerű.

Ki legyen az alperes?

A másik kérdés, hogy ki legyen az alperes, abban a szituációban merült fel, amikor a repülőjegy egy utazási csomag része volt, és ekként azt a felpereseknek az utazási iroda értékesítette. A Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.360/2007/4. számú ítélete egy olyan esetet ír le, amikor az utasok a járat jelentős késése miatt felmerült kárukat az utazási irodával szemben kívánták érvényesíteni, annak ellenére, hogy az utazási iroda általános szerződési feltételei kizárták az iroda felelősségét. Ebben a körben a kikötés érvénytelenségére hivatkoztak felperesek.

Tévesen.

Az Ítélőtábla kifejtette, hogy a 25/1999. (II.12.) Korm. rendelet „amellett, hogy a légi személyszállításra irányuló szerződésre is a Ptk. vállalkozási szabályainak alkalmazását rendeli (1. § (1) bekezdés), meghatározza azt is, hogy a Rendelet alkalmazásában ki minősül megrendelőnek, utasnak. A 2. § (2) bekezdése szerint utas az a személy, akit a légitársaság a légi személyszállítási szerződés alapján a légi járművön szállít. A légi személyszállítási szerződés megkötése cím alatt meghatározza azt is, hogy a szerződés az utas és a légitársaság között jön létre, azzal egyidejűleg, hogy a légitársaság a szállítást elvállalja, és az utas menetjegyét kiadja (5. § (1) és (2) bekezdés).”

Tehát: az utas és az utazási iroda (akit a jogászok utazásszervezőnek neveznek) közötti szerződés „ugyan alapvetően vállalkozási jogviszony, abban az esetben azonban, ha az utazási csomag része a légi személyszállítás is, a megrendelő repülőjegy vásárlására vonatkozó igénye a felek között megbízást hoz létre. A légi személyszállításra vonatkozó jogi szabályozásból következően, amikor a felperesek az alperessel a tunéziai szállodában nyújtott szolgáltatások igénybevételére kötöttek utazási szerződést, a repülőjegy megvásárlása kérdésében közöttük megbízási szerződés jött létre azzal, hogy az utazási csomag ellenértéke a repülőjegy árát, beszerzési költségét már tartalmazza.”

A Montreali Egyezmény 22. cikke is az 1. pontban akként rendelkezik, a személyek fuvarozása, az utasok szállítása során előállt késedelemmel okozott kár esetén a fuvarozó felelőssége áll fenn minden egyes utassal szemben. A 261/2004/EK rendelet is a fuvarozó felelősségét szabályozza.

Így felperesek igényüket ilyen esetben is a fuvarozóval szemben érvényesíthetik.

Ha nem engedték fel az utast a gépre – I.

Nézzünk néhány olyan esetet, amikor a jogvita abból eredt, hogy az utast nem engedték fel a repülőgépre.

A Kúria Pfv.V.20.540/2016/6. sz. ítéletében egy olyan esetet ír le, amikor a magyar állampolgár felperes szlovák állampolgárságú párjával frankfurti átszállással Kubába kívánt eljutni. Nem rendelkeztek a kubai utazáshoz szükséges turistakártyával, ezért felperest Budapesten nem engedte az alperesi légitársaság felszállni a frankfurti gépre, míg párját igen, mert a vonatkozó adatbázisban tévesen az szerepelt, hogy szlovákállampolgároknak ilyen okmányra nincs szükségük a kubai úthoz. Felperes a repülőjegye árát szerette volna érvényesíteni, valamint szabad mozgáshoz való joga sérelme miatt nem vagyoni kártérítést.

Keresete alaptalan volt.

A bíróság abból indult ki, hogy a 25/1999. Korm. rendelet 10. § (1) bekezdése szerint nemzetközi légi személyszállítás esetén az utas köteles a szállítást megelőzően a szállítás során érintett államok által a határátlépéshez megkövetelt okmányait a légitársaság alkalmazottjának - felhívásra - bemutatni. Ha az utas az okmányokkal nem rendelkezik, vagy az okmányok szabálytalanok, a légitársaság a szerződés teljesítésének megkezdését, illetve folytatását az okmányok bemutatásáig megtagadhatja. A Korm. rendelet 10. § (2) bekezdése szerint a légitársaság nem felel az utassal szemben azokért a károkért amelyek abból keletkeztek, hogy az utas nem rendelkezett a szállítás során érintett államok által megkövetelt okmányokkal, vagy azok nem voltak szabályosak.

A felperes hivatkozott arra, hogy a turistakártya Frankfurtban, illetve akár a kubai érkezés után is kiváltható, és más légitársaságok a beszállást ennek hiányában nem is utasítják el, ugyanakkor a Kúria úgy vélekedett, hogy más légitársaságok esetleges, a fenti rendeleti szabályokkal ellentétes magatartása nem alapozza meg a jelen esetben a rendelet előírásai szerint eljáró alperes felelősségét.

Felperes arra is hivatkozott, hogy alperesi légitársaság csak a Frankfurtig szóló járatot üzemelteti, onnan egy másik légitársaság járatával utazott volna tovább. Márpedig Frankfurtba nem szükséges a turistakártya. Sőt, a schengeni belső határokon belül (az Európai Parlament és Tanács 562/2006/EK rendelete alapján) nem lehet megkövetelni ilyen jellegű utazási okmányt.

A bíróság álláspontja viszont az volt, hogy bár tény, hogy schengeni belső határokon belül ugyan valóban joga volt a felperesnek határellenőrzés nélkül mozognia, ugyanakkor az IM rendeletet ebben az esetben is be kell tartani. És hiába két külön légitársasággal repült volna felperes Frankfurtba, majd onnan tovább, a repülőjegy egységes volt, hiszen felperes úticélja nem Frankfurt volt, a jegyekért egy árat fizetett felperes, azok egy dokumentumon szerepeltek, csomagjait Frankfurtban nem kellett felvennie. Ebben a helyzetben az alperesnek akkor is ellenőriznie kellett a turistakártya meglétét, ha nem ő maga végezte a Kubába történő fuvarozást.

Végül felperes arra is hivatkozott, hogy az alperes indokolatlanul különböztette meg őt és párját az állampolgárságuknál fogva, hiszen szlovák állampolgár párját felengedte a gépre. Márpedig az Európai Parlament és Tanács 2006/123 EK irányelve értelmében az EU tagállamok állampolgárai között ilyen megkülönböztetés nem tehető. A bíróság szerint azonban nem ilyen megkülönböztetés okozta a felperes kárát, hanem az a tény, hogy nem rendelkezett a szükséges okmánnyal. Végül kifejtette a bíróság, hogy az úti okmányok beszerzése és a megfelelő tájékozódás az utas felelőssége.

Ha nem engedték fel az utast a gépre – II.

A Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.526/2009/4. számú ítéletében egy olyan esetet bírált el, amikor az utas menettérti jegyet váltott, de az oda útra nem az így megváltozz jeggyel utazott, vissza viszont már ezzel szeretett volna. Nem engedték fel a visszaúton a gépre, másik járatra kellett jegyet váltania, az ezzel kapcsolatos költségét kívánta érvényesíteni.

Az alperesi üzletszabályzat szerint „a repülési szelvények csak kiállításuk sorrendjében, az utas-szelvényen feltüntetett indulási repülőtérről történő kiindulással használható fel. Az első repülési szelvény kivételével a repülési szelvények felhasználása mellőzhető…"

Vagyis: az alperesi üzletszabályzat előírta, hogy amennyiben az utas nem a megváltott jegyével kezdi meg az utazást, később az utazásba nem kapcsolódhat be, vagyis jelen esetben ha az oda utat máshogy oldotta meg felperes, a visszaúton nem szállhatott fel a gépre.

Felperes arra hivatkozott, hogy ugyan a repülőjegy internetes foglalásakor megjelölte azt a tényt, hogy elolvasta és megértette az általános szerződési feltételnek minősülő üzletszabályzatot, de erre a közfelfogástól igencsak eltérő rendelkezésre az ő figyelmét külön fel kellett volna hívni, ennek hiányában az nem vált a szerződés részévé. A közfelfogás szerint ugyanis az odautazásra szóló jegy fel nem használása nem jár azzal a következménnyel, hogy a visszautazásra szóló jegy is felhasználhatatlanná vált.

Az általános szerződési feltételekre vonatkozó polgári jogi szabályok szerint (a perbeli esetben még az akkor hatályos 1959. évi IV. tv. 205/D. § (2) szerint) előírta, hogy a szokásos szerződési gyakorlattól eltérő általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha a fogyasztó figyelmét arra külön is felhívja a vállalkozás.

A perben a lényegi kérdés az volt, hogy ez a feltétel a szokásos szerződési gyakorlattól eltérő-e. A repülő társaság szerint nem, mert a repülőtársaságok gyakorlatában ilyen jellegű kikötések nem szokatlanok. Ezzel szemben a bíróság álláspontja az volt, hogy egy ilyen, fogyasztóvédelmi indíttatású norma esetén nem a repülőtársaságoknak a szélesebb közönség előtt kevéssé ismert gyakorlatát, hanem a közfelfogást kell figyelembe venni. Mivel az utasok jelentős része előtt ez a gyakorlat nem ismert, így külön figyelemfelhívás nélkül az nem vált a szerződés részévé.

Ebből adódóan a légitársaság nem tagadhatta volna meg az utas visszaszállítását, így a megtagadásból eredő kárt meg kellett térítenie.

Meg kell jegyeznem, hogy a fenti ügyben a bíróság nem mondta ki ennek az általános szerződési feltételnek a tisztességtelen, így érvénytelen voltát, de egy más esetben vizsgálta annak a pontnak a tisztességtelen, érvénytelen voltát, hogy a visszaút díját nem térítik meg az utasnak.

A Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.086/2010/4. sz. ítéletében megállapította, hogy az üzletszabályzat azon kikötésének, mely szerint „tekintettel arra, hogy az utas által megvásárolt repülőjegy viteldíját a repülőjegyen feltűntetett teljes útvonal határozza meg, a repülési szelvények csak kiállításuk sorrendjében, a repülőjegyen feltüntetett indulási helyről történő kiindulással használhatók fel. Az első repülési szelvény kivételével a repülési szelvények felhasználása mellőzhető, de a kihagyott szelvény utólag nem jogosít utazásra, és értéke nem téríthető vissza, kivéve, ha azt az utas a [légitársaság] hibájából nem tudja felhasználni. A repülőjegy érvényét veszti, ha az első repülés szelvényt az utas - a [légitársaság] tudomása és hozzájárulása nélkül nem használta fel, és az utazását valamely közbenső leszállási helyen kívánja igénybe venni”; kiemelt szövegrésze érvénytelen, mert kizárja, hogy a fogyasztó a szerződés megkötésekor visszakövetelje a már teljesített ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatását.

A Fővárosi Ítélőtábla szerint a kikötés azért érvénytelen, mert a légi személyszállítási szerződés vállalkozási típusú szerződés, amely szerződéstípusra a törvény úgy szabályoz, hogy a megrendelő a szerződéstől bármikor elállhat, köteles azonban megtéríteni a vállalkozó kárát (jelen jogesetben még az akkor hatályos 1959. évi IV. tv. 395. § (1) bekezdése). A Fővárosi Ítélőtábla szerint „alperes üzletszabályzata azonban nem a jegy kiváltásával, kiállításával felmerülő költségeiben, ügyintézési díjában jelentkező kárának megtérítését kötötte ki a kérdéses feltételben, amelyre fentiek szerinti lehetősége megvolna, és amely nem ütközne a jóhiszeműség és tisztesség követelményével, hanem anélkül, hogy saját szolgáltatását teljesítené, kizárja a fogyasztó által nyújtott szolgáltatás visszatérítését.”

Véleményem szerint ennél szükséges lehet árnyaltabb megközelítés, mert ha egyébként a gépre valamennyi, vagy csaknem valamennyi hely elkelt, akkor a társaság hivatkozhat arra, hogy kára abból is adódott, hogy amennyiben az utas magatartása hiányában biztosan lett volna utasa az adott helyen.

A fentiekkel kapcsolatos észrevételeket, kérdéseket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.

A jogos követelések behajtása igen gyakran okoz jelentős problémát. A behajtás rendes, törvényben szabályozott útja a fizetési meghagyásos, vagy peres eljárás, majd ennek sikere után az önálló bírósági végrehajtó útján történő végrehajtás, azonban - elsősorban ezen eljárások jelentős költségei, illetve időbeli elhúzódása miatt - a hitelezők gyakran próbálják maguk érvényesíteni a követelésüket, vagy piaci alapon működő követeléskezelő, "behajtó" cégeket bíznak meg ezzel. Egyes esetekben pedig e cégek részére a követelésüket értékesítik, és ezt követően ezek a behajtó cégek saját nevükben lépnek fel az adóssal szemben.

Ezek a cégek nem rendelkeznek olyan jogkörökkel, mint az önálló bírósági végrehajtók, így lényegében csak az adósok meggyőzése lehet az az eszköz, ami sikerre vezetheti őket, ugyanakkor egyes esetekben igyekeznek tágítani ezeket a szűk kereteket és a meggyőzéshez hatékony módszereket keresni. Ezek a módszerek aztán nem minden esetben jogszerűek.

Az alábbi esetben (amelyet a 2/2015. számú polgári elvi döntésben tettek közzé) a felperes nem fizette meg a kölcsöntartozását, amelyet a hitelező bank egy követeléskezelő cégre engedményezett. A cég kapcsolatba lépett a felperessel és vele tárgyalt is a visszafizetésről, illetve, ha kis mértékben is, de visszafizetés is történt. Ezt követően a követeléskezelő cég - a későbbi alperes - egy sms-t kapott a felperestől, aminek a tartalma az volt, hogy a felperes kórházban tartózkodik, és később keresni fogja az alperes követeléskezelő céget. Az sms a kórház nevét is tartalmazta. Felperesi adós egyébként azért tartózkodott a kórházban, mert ott nagybeteg édesapját látogatta.

Az alperesi követeléskezelő cég munkatársa felhívta a kórházat, a felperesi adóst keresve, de üzenete a felperesi adós édesapjához jutott el, aki visszahívta a céget. A cég részéről felperes édesapjától a felperes pontos elérhetőségét, illetve adatait szerette volna megtudni az alperesi alkalmazott. Az ily módon kialakuló kommunikáció során később a cég részéről is visszahívták felperes édesapját.

És itt történt az az esemény, amely a per tárgyát képezte. A követeléskezelő cég munkatársa közölte felperesi adós édesapjával, hogy a felperesi adósnak tartozása áll fenn, amelyet nem egyenlített ki. Felmerült az is hogy fenyegető hangon kérte a cég felperes édesapjától felperes adatait.

Felperes édesapja erről a tényről korábban nem tudott. A perben felmerült az is, hogy az így kiállt izgalom felperes édesapjának egészségi állapotát kedvezőtlenül befolyásolhatta. Felperes egyrészt aggódott édesapjáért, másrészt rendkívül kínosnak érezte, hogy tudomást szerzett a tartozásáról.

A perben felperes arra hivatkozott, hogy a személyes adatainak védelméhez fűződő jogát megsértette a követeléskezelő alperesi cég, hiszen az édesapjának nem szabadott volna elárulnia azt a tényt, hogy neki banki tartozása van. Kérte a követeléskezelő cég eltiltását a további, hasonló jogsértésektől, sajnálkozó levél megküldését és nem vagyoni kártérítést is kért. Ezzel szemben az alperesi követeléskezelő cég egy olyan törvényi rendelkezésre hivatkozott (1996. évi CXII. tv., vagyis a Hpt. 50. § (1)), amely értelmében az ügyféllel szemben fennálló követelés érvényesítéséhez szükséges körben közölhetők az adós személyére, illetve tartozására fennálló adatok.

Az első fokon eljáró Budapest Környéki Törvényszék megállapította, hogy a Hpt. fent írt 50. § (1) bekezdése szerint a felperesi adós tartozására vonatkozó információ - önmagában az is, hogy van tartozása felperesnek - banktitok, ezen felül pedig magántitok is. Ennek közlése felperes magántitokhoz való jogát sértette meg, amely miatt a felperes által kértnél kevesebb, 75.000 Ft nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest, a további jogsértéstől pedig eltiltotta. Az volt ugyanakkor az álláspontja, hogy a sajnálkozó levél elküldése, elsősorban az időmúlásra tekintettel, nem szükséges.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperesi követeléskezelő cég fellebbezést nyújtott be, melyben kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, míg a felperes csatlakozó fellebbezést nyújtott be, a nem vagyoni kártérítés összegének megemelése érdekében.

A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla végül egyetértett az elsőfokú bírósággal annyiban, hogy az alperesi követeléskezelő cég magatartása jogellenes volt. Ugyanakkor a fizetendő nem vagyoni kártérítés mértékét felemelte a felperes által kért 250.000 Ft összegre, arra tekintettel, hogy felperesnek aggódnia kellett azért, hogy a tartozásáról az édesapjának átadott információk nem befolyásolják-e kedvezőtlenül édesapja egészségi állapotát.

Amint a fenti esetből is látható, a követeléskezeléssel foglalkozó cégeknek igen körültekintően kell eljárniuk, ha nem kívánnak azért veszteséget szenvedni, mert esetlegesen valamely adósuk jogát sértik. Ebben a körben célszerű lehet jogász segítségét kérni az eljárásrendjük, belső szabályaik felülvizsgálata érdekében. Az adósoktól pedig természetesen elvárható a hitelezőjükkel való együttműködés és a jóhiszemű, tisztességes eljárás, ugyanakkor amennyiben a követeléskezelő cég megsérti személyiségi jogaikat, akkor a perindításon is elgondolkodhatnak. A jelenlegi szabályok szerint ilyen esetben már nem a nem vagyoni kártérítés, hanem a sérelemdíj intézménye jöhet szóba. Azt pedig még kialakítja majd a bírói gyakorlat, hogy a jogi terminológia e változása esetleg a megítélhető összeg emelésével jár-e.

A fentiekkel kapcsolatos észrevételeket, kérdéseket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.