Polgári perekben igen gyakran döntő momentum, hogy egy-egy tényt melyik félnek kell bizonyítania. Gyakran a pernyertesség azon múlik, hogy egy-egy nehezen bizonyítható tény bizonyítatlanságát melyik fél terhére kell értékelni.

Az általános szabály nagyon egyszerű, de egyben nagyon általános is. A Polgári perrendtartásról szóló - még hatályos - 1952. évi III. törvény 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.

Ezt a mindennapi perek gyakorlatára lefordítva tehát ha azért indítok pert, mert kölcsönadtam valakinek, és nem kaptam vissza a kölcsönösszeget, akkor nekem kell bizonyítanom, hogy valóban pénzt adtam oda, és nem a kölcsönvevőnek azt, hogy ő tőle nem vett át pénzt. Ha viszont a kölcsönvevő arra hivatkozik, hogy ő a kölcsönösszeget már visszafizette, akkor neki kell ezt bizonyítania, és nem nekem kell azt bizonyítani, hogy nem kaptam vissza tőle semmit.

Ha belegondolunk, ez egy logikus szabály: ha én a kölcsönadáskor körültekintően jártam el, könnyedén tudom a kölcsön tényén bizonyítani, kölcsönszerződéssel, átvételi elismervénnyel. Ugyanígy a kölcsönvevő is könnyen bizonyíthatja a visszaadás tényét, ezt igazoló okirattal. Ezzel szemben ha a szabály fordítva szólna, az lehetetlen helyzetet eredményezne, hiszen ha nekem csak állítanom kellene, hogy valaki tőlem kölcsönvett egy összeget, az állítólagos kölcsönvevő nem tudná igazolni, hogy soha nem adtam át neki ezt a pénzt. Ugyanígy ha a kölcsönvevőnek csak állítania kellene, hogy már visszaadta a kölcsönt, akkor a kölcsönadó hogyan is bizonyíthatná, hogy ez sohasem történt meg?

Ezek a példák talán érthetővé tesznek egy fontos elvet: azt, hogy nemleges bizonyításra senki nem kötelezhető.

(Itt jegyzem meg, hogy a bírói gyakorlat azért egy olyan elvet is kialakított - természetesen törvényi háttérrel -, hogy ha valaki azt igazolni tudja, hogy pénzt adott át a másiknak, és azt állítja, hogy az visszafizetendő kölcsön volt, akkor a másik félnek kell igazolnia, hogy az nem kölcsön volt, hanem ajándék, és nincs visszafizetési kötelezettsége.)

Természetesen egy, a fenti általános szabály mellett rengeteg, egyes pertípusokra, egyes helyzetekre előírt  speciális szabály is van mind a jogszabályokban, mind a bírói gyakorlatban, melyek bizonyos esetekben az általános szabályt erősítik, bizonyos esetekben kivételnek tekinthetők az általános szabály alól. Például speciális szabály, hogy a házassági vagyonjogi perekben annak kell bizonyítania az állítását, aki egy-egy vagyontárgyról azt állítja, hogy az a különvagyona, vagy például kártérítési perekben a károkozónak kell bizonyítania, hogy magatartása nem volt felróható.

A Kúria BH 2017.9.301. számon közzétett eseti döntése egy igazán különös helyzetet mutat be: amikor egyik fél sem köteles bizonyítani.

A tényállásból elegendő annak ismerete, hogy a bíróság az alperesi egészségügyi intézmény felelősségét megállapította az I. r. felperes nagyobbik gyermeke, a II. r. felperes kedvezőtlen egészségi állapota miatt. I. r. felperes az általa vásárolt gépkocsi vételárának megtérítését kérte az alperestől, arra tekintettel, hogy - állítása szerint - a gépkocsit kifejezetten azért vásárolta, mert gyermeke, a II. r. alperes, egészségi állapota folytán tömegközlekedési eszközön nem szállítható.

Az alperes arra hivatkozott, hogy a gépkocsi vételárát nem, vagy nem egészében kell megtérítenie, hiszen a gépkocsit a felperesi család nyilvánvalóan nem csak a beteg II. r. alperes szállítására használja, így ha a teljes vételárat meg kellene fizetnie felperesi család felé,  akkor azzal nem csak a kárt térítené meg, hanem kedvezőbb helyzetbe hozná a felpereseket, mint amilyen helyzetben károkozás nélkül lennének, erre pedig nem kötelezhető. (Ha szépen szeretnénk megfogalmazni, azt mondhatjuk, hogy ez a káronszerzés tilalmába ütközne.)

Annak a megítélésénél tehát, hogy vajon az alperesnek az I. r. felperes felé a gépkocsi teljes vételárát kell-e megfizetnie, vagy annak csak egy részét - és ha csak egy részét, mekkora részét -, azt a tényt kellene bizonyítani, hogy a felperesi család a hivatkozott gépjárművet milyen mértékben használja a beteg gyermek szállítására és milyen mértékben használja egyéb, a család életét, boldogulását segítő célokra.

És itt jön létre a lehetetlen helyzet.

Felperest nem lehet arra kötelezni, hogy bizonyítsa, hogy más célokra nem használja az autót hiszen nemleges bizonyításra - mint fentebb láttuk a kölcsön átadása, visszafizetése kapcsán - általában nem lehet senkit kötelezni. Hogyan igazolhatná felperes azt, hogy soha nem használja másra az autót?

Kötelezzük akkor az alperest arra, hogy igazolja, hogy a felperes hányszor jár bevásárolni az autóval? Perjogi szempontból ez lenne a logikus megoldás, csak sajnos teljes mértékben járhatatlan ez az út, hiszen ebben az esetben arra köteleznénk az alperest, hogy figyelje meg és dokumentálja folyamatosan a felperesi család életét, ez pedig egyértelműen a felperesek személyiségi jogának sérelmével járna.

Sajnos a bíróság arra a következtetésre sem juthat, hogy ennek a helyzetnek nincs megoldása, hiszen a bíróság feladata az, hogy döntést hozzon, jelen esetben meghatározza a kártérítés mértékét.

A Kúria végül arra a megállapításra jutott, hogy bizonyítást nem várhat és nem is vár el egyik féltől sem. Mivel az az általános élettapasztalat, hogy ebben a helyzetben a gépjárművet a család mind a beteg gyermek szállítására, mind az egyéb, általános céljaira használja, így a gépjármű vételárát az alperesnek csak részben kell megtérítenie. A Kúria végül úgy döntött, hogy az alsóbb fokon eljáró bíróság azon döntése, hogy az alperes a kocsi vételárának 50%-át térítse meg, helyes mérlegelésen alapul, így a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

A fentiekkel kapcsolatos észrevételeket, kérdéseket a tarczayaron@freemail.hu címre várom.